A nemezkészítés olyan ősi mesterség, mely honfoglaló őseinkkel együtt érkezett a Kárpát-medencébe. Azonban a letelepedett életmód, az állandó lakhelyek és az új haza éghajlata miatt a mesterség lassan kiveszett a hétköznapi kézművességből. Újjászületését néhány évtizeddel ezelőtt Nagy Mari és Vidák István nemezkészítő művészek segítették elő azzal, hogy kutatásaikkal, mai nemezkészítő népeket célzó tanulmányútjaikkal, tanfolyamaikkal, könyveikkel és mintául szolgáló saját alkotásaikkal elindítottak egy máig tartó mozgalmat Magyarországon.
Jómagam tanárként és szőnyegszövőként 2005-ben érdeklődve olvasgattam Türkmen nemezkészítés című könyvüket, és már akkor elvarázsoltak a türkmen nemezszőnyegekről készült képek: egy régi, számomra megmagyarázhatatlanul, ösztönösen vonzó, színekben és formákban gazdag világ nyílt meg előttem.
A könyvvel a hátizsákomban indultam el tehát a békéscsabai népművészeti táborba, ahol 8 évvel ezelőtt Koszecz Sándor vezetésével elkészítettem első nemezből készült tárgyaimat, és bepillanthattam a szerves műveltség rejtelmeibe. Ezzel a sorsom megpecsételődött: elkezdődött az életem és a nemezelés összekapcsolódása. Ugyanúgy, ahogyan a nemezben a gyapjúszálak a simogatás, gyúrás, taposás, ütések hatására szétválaszthatatlanul összekapcsolódnak, én is szétválaszthatatlanul elköteleződtem a nemezkészítés mellett. Összekapcsolódtam azokkal az emberekkel, akiktől tanultam és tanulok, és azokkal az emberekkel, akikkel megosztottam gondolataimat, megbeszéltem felmerülő kérdéseimet, és akikkel a közös munka során és az életünkben minket ért simogatás, gyúrás, taposás, ütések hatására szétválaszthatatlanul összekapcsolódtunk… mint nemezben a gyapjúszálak.
Az időközben eltelt néhány év alatt volt szerencsém és lehetőségem több mesterrel is találkozni, együtt dolgozni: Vidák Istvántól a nemez jelképrendszeréről, fizikai, lelki, szellemi mondanivalójáról tanulhattam, a színek gazdagságáról és merész használatáról Galánfiné Schmidt Teréztől kaptam gyakorlati útmutatást, szakiskolai oktatóm, mesterem, Aba P. Ákos által pedig a mesterségbeli fogások mellett a képjelek-jelképek-képírás olvasásába, a szerves műveltség rendszerébe pillanthattam bele. Ellátogattam minden nemezkiállításra a közelben és távolban, ahol elsősorban Árvai Anikó és Vetró Mihály gyönyörű nemeztárgyaiból tanultam, és egyidejűleg olvasgattam a - szerencsére egyre bővülő - szakirodalmat. Kaszás Ákos Szűr-Aba-Nemez című könyvének létrejöttében magam is segítettem.
A „kemény gyúrás” fázisába 2010-ben jutottam, amikor jelentkeztem Békéscsabára a kétéves nemezkészítő képzésre. Megismerkedtem a nemezkészítési technikák sokféleségével, a ma élő nemezkészítő népek módszereivel, mintakincsével, majd két évvel később a mesterség szakoktatója lettem.
Az alapanyagok után kutatva döbbentem rá arra, hogy az Alföld közepén élek, és még mindig itt van körülöttem annak a régi életnek a maradványa a pásztorok tudásában, tapasztalatában, művészetében, amit valaha honfoglaló őseink hozhattak magukkal. Apai ágon Tiszacsegéről származom, a Hortobágy észak-nyugati pereméről, ahonnan, Barna Gábor szerint, a legtöbb hortobágyi pásztor származott, anyai ágon hajdúnánási vagyok, iskolám volt egy évig a nádudvari Kézműves Szakiskola, munkahelyem Hajdúböszörményben, a hajdúk fővárosában volt, lakóhelyem pedig Debrecenben.
 
Olyan vidéken élek tehát, ahol a juhtenyésztés továbbra is elterjedt kisebb-nagyobb gazdaságokban, és ez az a vidék, ahol szakemberek próbálják megőrizni és tenyészteni azokat az ősi magyar állatfajtákat, amelyekkel a honfoglaló magyarság a Kárpát-medencébe érkezett.
Olyan vidék ez, ahol a régi mesterek leszármazottai az ősi tudás hiteles őrzőiként viszik tovább az apáiktól, nagyapáiktól tanult mesterséget, és akik szívesen megmutatják, és tovább is adják azt. Olyan vidék, ahol a mai kor követelményeinek megfelelően intézményesített formában is, de a hagyományokhoz ragaszkodva szerveződnek a népi kultúra iránt elkötelezettek egyesületekbe, és hoznak létre iskolá(ka)t, hogy azok a fiatalok is megismerkedhessenek a népművészettel és a népi kismesterségekkel, akik már nem hozhatták magukkal a családból ezt a hagyományt. És olyan vidék, ahol mindig akad egy-egy lelkes önkéntes, aki csak szerelemből/szeretetből akarja átadni a gyerekeknek mindazt az örömöt, élményt, amit egy hagyományos tárgy elkészítése okoz: mindezt egy szakkör formájában.
 
A célom az, hogy magyarként és pedagógusként megszerettessem a nemezelést a kisgyerekekkel és a fiatalokkal, továbbadjam ennek az ősi mesterségnek a gyakorlatát és szellemi mondanivalóját, és mindezzel rávilágítsak a hagyományaink megismerésének és megőrzésének fontosságára, amely a legfontosabb megtartó, közösségalkotó és összetartó erő lehet a mai széthulló világban.